2021.02.25.
Az utóbbi hónapokban arra lettem figyelmes, mintha kicsit elkezdett volna változni a menstruációm. Nem kiabál, még nem, egyelőre csak halkan, szégyenlősen suttog valamiféle közelgő átalakulásról. A változás maga valójában kifejezetten örvendetes, rövidebb és gyengébb lefolyású és mivel mindig nagyon rövid volt a ciklusom, azt is örömmel fogadom, hogy egy icipicit hosszabbra nyúlik a kettő között eltelt idő – furcsa, szokatlan könnyebbség ez számomra. Nem bánom, egyáltalán. De elindított egy sor kérdést és megkezdődött valamiféle belső monológ ennek kapcsán.
Mi is az, ami valójában zavarhat abban, ha a változókorba lépek? Gyakorlati dolgokban mégis mi lehet az, ami gondot okoz? Hiányozni fog, ha elmarad a menstruációm? A fenéket, ugyan melyik nőnek hiányzik az a havonta visszatérő macera? Még akkor is, ha az intimkehely felfedezése óta sokkal kellemesebbé vált az egész, de mégis. Tagadhatatlan, hogy mindig van vele legalább egy icipici macera, meg aztán a látvány sem kifejezetten guszta, valljuk be. Nem fogok hazudni, mivel kifejezetten undorodós alkat vagyok, mindig egy szemernyi viszolygással kezeltem magát a “végterméket”, még azután is, hogy egy sokkal közelebbi kapcsolatot kezdtem el ápolni a testemmel. Szóval ez a része nem fog hiányozni. Gyerekeim nagyok már, egészen biztosan tudom, hogy többet nem szeretnék, semmilyen körülmények között sem vállalnék több terhességet. A világ legjobb pasija is kérhetné, hogy szüljek neki, akkor is kénytelen lennék nemet mondani. És ezzel nagyjából be is zárult a kör, hiszen pontosan ennyi az, ami megváltozik a menopauza következtében.
Akkor mégis miért olyan kellemetlen ennek még a gondolata is? Pontosan azért, mert mindenféléket elkezdünk hozzákapcsolni gondolatban, aztán jól elhisszük ezeket a fájdalmas dolgokat. Például azt, hogy akkor nekem, mint nőnek lőttek. Kész, harangoztak. Húzhatom le a rolót, onnantól kezdve senki nem fog rám szexuális tárgyként tekinteni, ami meg egyébként felháborít és kikérem magamnak, de ha megszűnik a jelenség, hülyére sértődöm. Meg hogy mi van, ha egyik reggel mégiscsak úgy ébredek fel, hogy még egy gyereket akarok, mégpedig azonnal? Vagy hogy majd elkezdődnek mindenféle pocsék, de akár határozottan fájdalmas tünetek is, amik aztán pokollá teszik az életemet és nincsenek eszközeim, hogy megbirkózzak velük?
Pontosan ezek azok a gondolatok, amiktől ez az egyébként tökéletesen természetes időszak, amire akár valamiféle második kamaszkorként is tekinthetnénk, hatalmasra és félelmetesre tud duzzadni. Pedig semmi mást nem mutat nekünk, mint azt, hogy tanuljunk meg áramolni az élet sodrásával, öleljük keblünkre és fejlesszük ki magunkban az elengedés művészetét és lássuk meg minden korszakban azt, amit adni tud számunkra. Ahelyett, hogy a múltban próbálnánk meg maradni, foggal-körömmel ragaszkodva ahhoz a leáldozóban lévő énünkhöz, aminek már látjuk talán a ropogósra keményített, fehér zsebkendő felé nyúló kezét, hogy búcsút inthessen nekünk.
A testi tünetek persze tűnhetnek valóban ijesztőnek, de ma már ezer és ezerféle lehetőség áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelő módszert, ami enyhíti, esetleg teljesen meg is szünteti őket. Mindannyiunknak volt vagy van legalább egy olyan ismerőse, aki piszokul megszenvedte ezt az időszakot, akár úgy, hogy maga is bevallotta és tudatában volt, akár úgy, hogy még véletlenül sem nézett vele szembe, de az egész környezete tökéletesen tisztában volt azzal, hogy azért hülye, mert klimaxol. Nagymamám a második csoportba tartozott, az egyébként is harcias alkatú, szókimondó és nagyszájú asszony határozottan elviselhetetlen lett erre az, ő esetében elég hosszú időszakra, így anyu, amikor közeledett az ő ideje, még a legnehezebb időszak előtt felkereste a nőgyógyászát és átbeszélte a lehetőségeket, amik már akkor elérhetők voltak, hogy ne akarjon a család megszökni, mire véget ér ez a korszak. Kapott valami hormongyógyszert, ami aztán rengeteget segített neki és tökéletesen élhetővé tette számára meg a mi számunkra is a változókori éveit.
Nyilván mindenkinek megvan a maga igazsága, de egy biztos: hacsak nem halunk meg idő előtt, mindenki keresztülmegy egyszer ezen az életszakaszon. De nagyon nem mindegy, hogy hogyan. Megélhetjük iszonyatos szenvedésként is, minden nap reménykedve abban, hogy egy hajszállal közelebb kerültünk a végéhez vagy különösebb lelki megroggyanás nélkül lazán keresztülsétálhatunk rajta elfogadással, szeretettel önmagunk felé, mint az a támogató, megértő közegben nevelkedő kamasz, aki megszenvedi ugyan a felnőtté válás korszakát, de közben állandóan jelen van egy része, ami minden pillanatban tudatában van annak, hogy valójában az egész így van jól, ahogy van és semmi valódi baj nem érheti. Nézzünk befelé, adjunk hálát a testünknek azért a rengeteg csodáért, amit az eddig eltelt időszakban adott nekünk és engedjük meg neki, hogy most szintet léphessen és életünk második felében a szerinte jónak ítélt módon működhessen tovább. Ha eddig nem sikerült vele valódi kapcsolatot létesíteni, akkor használjuk fel erre ezt a mostani alkalmat és kössük szorosabbra a szálakat. Mert lassan közeledik az az időszak, amikor nagyon fontos lesz, hogy jóban legyünk vele. Béküljünk ki vele és kezdjük el igazán értékelni. Egyre nagyobb szükségünk van egymásra.
Te is tapasztalod a változókori tüneteket?
Kattints rá téged melyik érint:
ENGEM A HŐHULLÁMOK ZAVARNAK!
ENGEM A VÁLTOZÓKORI PLUSZ KILÓK ZAVARNAK!
ENGEM A BŐRÖM ÁLLAPOTA ZAVAR!
