2020.10.30.
hogyan szerettessük meg velük a gasztronómiát?
Vannak emberek, akik tényleg csak azért esznek, mert éhesnek lenni pocsék érzés, és hogy életben maradjanak. Akiknek teljesen mindegy, hogy a hasukba kerülő étel egy szikkadt szelet kenyér olcsó margarinnal megkenve, vagy egy szaftosra sütött, sós-ropogósra irdalt bőrű rózsaszín kacsamell, vörösboros lilahagymamártással, szarvasgombás krumplipürével és roppanósra párolt mandulás brokkolival. Akik sosem tennének meg egy lépéssel többet az utóbbiért, ha az előbbihez gyorsabban, könnyebben hozzájuthatnak. Én az a fajta vagyok, aki inkább négykézláb, vérző térddel is elkúszna-mászna a fent leírt tányérig, akár többszáz métert, akármilyen fáradt is. Számomra az evés az egyik legnagyobb örömforrás, az etetés pedig a szeretetnyelvem egyik dialektusa.
Nyilván nem véletlenül van tele a facebook oldalam receptajánlókkal, és az sem véletlen, hogy az „összejövési” illetve házassági évfordulónk megünneplésénél sem az a kérdés hangzik el nálunk, hogy menjünk-e vacsorázni, hanem az, hogy hova menjünk kajálni. Mert hála Istennek egy pont ugyanilyen beállítottságú párt adott mellém a sors. Mindketten
imádunk enni, főzni, sütni és mindketten nagyon jók is vagyunk benne. Mindháromban.
Otthon a főzésben nálunk a leosztás nagyjából úgy néz ki, hogy én készítem a család által kedvelt, klasszik magyar kajákat, a férjem pedig minden olyasmit, ami ezeken túlmutat. Nem mintha én nem tudnék különlegesebb, vagy ínyencebb dolgokat megfőzni, de valahogy mégis így alakult, valószínűleg azért, mert ő imádja a kihívásokat, én meg gyakrabban főzök a gyerekek kedvéért valamit. Akik egyébként gyerek-viszonylatban szerintem párjukat ritkítóan nyitottak az újdonságokra, a kicsinek például a thai sárga curry az egyik kedvenc kajája.
A nagyobbiknak konzervatívabb ízlése van ugyan, de néha meg ő lep meg azzal, hogy rákattan valami olyanra, amiről álmomban nem gondoltam volna, hogy akár bottal is megpiszkálná. Összességében véve mindkettő nagyon szeret enni, aminek tényleg örülök, pláne amikor más anyukáktól azt hallom, hogy a gyerek egyszerűen nem hajlandó enni, vagy ha igen, akkor is csak kétféle ételt. Nagyobbik lányomnak az óvodai legjobb barátnője konkrétan ennyit evett meg: húsleves, spenót, rántott hús, kukoricás rizs. Így amikor átjött hozzánk játszani, ezek közül választhattunk, hogy mit főzünk. Mivel nekem meggyőződésem, hogy az evés örömforrás, így a lényege az, hogy élvezzük, azt pedig erőltetve nem lehet; sosem volt téma, hogy mennyit eszik, hogyan eszik, mindent megeszik-e, vagy meghagyja. Egyszerűen esznek és kész. Persze nyilván vannak korlátok, például édes ízzel nem lehet jól lakni, az nem elég tápláló és kicsit sem egészséges megszokni, hogy az legyen a főétkezés. Ha van desszert az étkezés végén, azt csak az kap, aki evett főételt is, de általában nincs is ezzel gond.
Nagyobbik lányom még Londonban született és élt kétéves koráig és mivel a volt férjem ugyanilyen gurman volt, London pedig igazán egy kulináris felfedezésre csábító város, sokat jártunk vele étterembe. Így egészen pici korában már ismerkedett az új és különleges ízekkel, amiket nagyon lelkesen fogadott, sőt, sokkal lelkesebben, mint a neki szánt kajákat. Az üveges bébiételt például soha a büdös életben nem volt hajlandó megenni, de egyéves korában gyorsabban ette a magos zöld olajbogyót, mint amilyen gyorsan mi kimagoztuk neki. Mivel imádok főzni és túl lusta sem vagyok hozzá, ritkán került az étlapra kész bébiétel, de voltak esetek, amikor azért kifejezetten praktikus lett volna, ha csak előkap az ember egy bolti üveget és kibontja, de a harmadik próbálkozás után feladtam és elfelejtettük egy életre. Kint abban az időben nagyon menő volt Annabel Karmel egyik receptkönyve babáknak és kisgyermekeknek, ami a szokásos, unalmas, színezett anyatejes masszára emlékeztető pürék helyett (amiket ha baba lennék én sem engednék a szám közelébe) rendes, ízletes mégis egészséges és izgalmas recepteket ajánl. Ebből kezdtem el neki főzni, amikor már elég nagy lett hozzá, mert meggyőződésem, hogy a hitelesség egy talán minden másnál fontosabb tulajdonság a gyereknevelésben és tudtam, hogy nem tudnék hitelesen elfogyasztásra kínálgatni neki valami szagtalan-íztelen csirizállagú undormányt.
Így történhetett meg az, hogy nagyjából egyéves korában volt egy olyan több hónapig tartó időszaka, amikor kizárólag a fokhagymás, paradicsomos, tonhalas tésztát volt hajlandó megenni. És szó szerint kizárólag. De mivel a jóból is megárt a sok, az egyoldalú étkezés meg nem egészséges, egy idő után elkezdtem variálni a hozzávalókat. Más-más halból készítettem és zöldségeket is belepürésítettem a szószba. Átvertem a kis mumust! Így is kellett neki, szerencsére. A lényeg a fokhagyma és a paradicsomszósz volt, ami azóta is hatalmas sláger, minden formájában. De azt olyan élvezettel kajálta, hogy jó volt nézni.
A kisebbik lányom pedig valami egészen művészi fokra emelte az evést: új értelmet adott a maszatos baba kifejezésnek. Zsenge korától kezdve nagyon önálló volt és az üveges bébiétel nála is ugyanúgy a kukában landolt, ahogy a tesójánál. Ő viszont semmit, de semmit nem volt hajlandó kanálról elfogadni. A kizárólagos szopizás végével, amikor el kellett kezdeni a mellétáplálást, jól megfingatott; csak olyat evett, amit a saját kezével meg tudott fogni. Neki is főztem az illatos, ízletes, egészséges, nyami bébiételeket, de olyan hisztériát rendezett, amikor a kanál közelített a szájához, mintha ölnék. Viszont minden után, amit ő ételként azonosított be és fel tudott markolni, hatalmas érdeklődést tanúsított.
És mivel nekem alapelvem, hogy az evés örömforrás, üvöltve meg nem örül az ember, ráhagytam, és elfelejtettem a pürésítést. Helyette felkockáztam vagy csíkoztam az ételt, de olyan is volt, amit inkább egészben adtam neki és hagytam, hogy ő egyen, a maga ritmusában, ahogyan tud. Foga még nem volt sok, de az ínyével egy jó háromnegyed óra alatt simán elmajszolt egy szeletke sült csirkemellet. Így nagyjából egész nap evett és folyamatosan mocskos volt, de élvezte és ez látszott is rajta. Egyszer anyukám barátnője volt nálunk, amikor éppen őszibarackot uzsonnázott a gyerek. Addigra már rájöttünk, hogy otthon az etetést egy szál pelenkában érdemes intézni, ha elég meleg van hozzá. Ült a pelenkás, hurkás gyerek az etetőszékben és hihetetlen lelkesen, teljes elmélyüléssel, egy szaftos őszibarackkal küzdött éppen, mit malac a jégen. A héját lehámoztam, úgy adtam neki oda egészben a csöpögő, csúszós barackot. Amikor a maghoz ért, szóltam, hogy meg kell fordítani és a másik oldalról enni, tökéletesen megértette. Anyu barátnője meglátta a kölköt, akit a hajától kezdve a lábfejéig ragacsos őszibaracklé borított, ami itt-ott a pelenkába is belefolyt és rosszul lett. Pláne, amikor már kezdett jóllakni és a táplálkozás szép lassan átment gyurmázásba, na akkor elszakadt nála a cérna és tett valami megjegyzést, hogy ő megőrült volna, ha ezt csinálja a gyereke kiskorában és jaj, vajon mikor tanul majd meg ez a gyerek normálisan enni. 
Én nem vagyok egy tüchtig anyuka, szóval nem érdekelt a kosz, amíg a gyerek élvezte az evést. Az étkezés végeztével négy ujjal megfogtam a gyereket és betettem a fürdőkádba, ott levettem róla a pelenkát, amiből ilyenkor egy egérkolónia táplálására elegendő étel bukkant elő és lezuhanyoztam, tetőtől talpig. Mondanom sem kell, hogy teljesen átmeneti volt ez az időszak és miután hagytuk, hogy maga tapasztaljon meg mindent, nagyon hamar megtanult hatékonyan enni. Ma nyolc éves és a két gyerek közül messze ő eszik szebben késsel és villával, de háromévesen az oviban már villát kért a kajához kanál helyett.
Igazam van, vagy sem, nem tudom, de akkor is biztos vagyok benne, hogy azért esznek ilyen jól és viszonylag válogatás nélkül a gyerekeim, mert nem övezte mindenféle kötelező dolog a kajálásukat kiskorukban. A néhány kőbe vésett szabályon kívül mentem az áramlattal és hagytam, hogy úgy élvezzék az étkezést, ahogy az nekik jó. Mert itt szerintem az élvezet a kulcs.
