2020.12.25.
2020 kétségtelenül a változások, lezárások éve, de én ehhez egyáltalán nem kötnék negatív érzelmeket. Egy korszak a végéhez érkezett, bennünk is, körülöttünk is és az eddig járt utakat a legtöbben kénytelenek voltunk elhagyni. De amikor egy ajtó bezárul, az mindig azért történik, hogy kinyílhasson helyette egy másik, egy olyan, ami abban az életszakaszban a lehető legjobban tud minket elvezetni a valódi célunk felé.
Ez a sok átalakulás a környezetünkben néhány dolgot mindennél tisztábban megmutat nekünk: hogy az életünk a folyamatos változásokról szól, hogy soha, semmit nem vehetünk magától értetődőnek és hogy a biztonság, amit kívül keresünk és szeretnénk bebiztosítani magunknak, egyik pillanatról a másikra a teljes bizonytalanságba fordulhat át. Ezért az egyetlen biztonság, amit tényleg érdemes felépíteni az, amelyik belülről fakad, belőlünk, magunkból jön. Amit egyetlen külső tényező sem befolyásol, mert mindig, minden körülmények között itt van nekünk: a magunkba vetett hit. A tudás, hogy minden az életünkben azért történik, hogy minket szolgáljon, akkor is, ha éppen olyan módon nyilvánul meg, amiről abban a pillanatban ez lenne az utolsó dolog, amit el tudunk hinni. Mint például egy szeretett ember elvesztése.
A halál, mivel a szokásos gondolkodás keretein belül megúszhatatlan és teljességgel visszafordíthatatlan, mindennél nagyobb félelemmel tölti el az emberek többségét. Minden más helyrehozható: az elvesztett állás helyett szerezhetünk másikat, a bedőlt vállalkozás helyett kezdhetünk újat, válás után újra lehetünk szerelmesek, a problémáink a gyerekkel – bár néha rettentő nehéznek éljük meg, mégis mindenki tisztában van vele – csak átmenetiek, még a gazdasági válságok következtében elbukott vagyonunk helyett is teremthetünk új anyagi javakat; de ha valaki meghalt, azt már soha nem látjuk viszont. Annak ott és akkor vége van, örökre. Legalábbis amíg a régi szerint gondolkodunk.
Ez az év az én családomat sem kímélte e tekintetben: idén májusban veszítettem el két bátyám közül az egyiket, Leventét, aki egy hónappal később töltötte volna be az 51. évét. Nagyon korai a halálhoz, mondhatnánk és mondjuk is, amikor ilyet hallunk. Valóban. Tényleg még évtizedeket élhetett volna. Levivel nem voltunk olyan közel egymáshoz, mint a másik bátyámmal, vagy mint amennyire lehettünk volna. Gyerekként még igen, és nagyon fiatal felnőttkorban is, de ahogy múlt az idő, egyre távolodtunk egymástól. Ő pszichiátriai beteg volt, le is volt százalékolva és az egész életét egyetlen nagy, soha véget nem érő próbatételnek élte meg, egy állandó szorongásokkal és gyötrelmekkel, rettegésekkel tarkított, kínkeserves hegymenetnek, jeges úton, tükörsima talpú cipőben, egy vékony széldzsekiben a farkasordító hidegben. Ahol soha nem lankadhat a figyelme, mert minden fordulónál valami borzalmas, előre nem látható, ijesztő rémség vár rá. Sok ember, orvos és családtag sok-sok időt és energiát fektetett abba, hogy próbáljon neki segíteni kitekinteni ebből a rettenetes valóságból, de sajnos csak nagyon ritkán, egy-egy szempillantás erejéig sikerült neki. Így idővel, ahogy én egyre többet és többször kezdtem el élni az élet hihetetlen szabadságát és szépségét, mindig kisebb lett az a felület, ahol Levivel még találkozni tudtunk. De a testvérem volt és szerettem, csak már nem tudtunk elérni egymáshoz.
De miért mondom azt, hogy valaki elvesztése is minket szolgál? A halál csak az elme szemével nézve visszahozhatatlan veszteség, a tudattal azonosulva értelmét is vesztik az ilyen kijelentések. A testvérem halála kapcsán értettem meg, éltem át, tapasztaltam meg a saját bőrömön, hogy nincs halál. Vannak korszakok, amik lezárulnak, vannak testek, amik megszűnnek működni és vannak elmék, amik elfáradnak az állandó harcban. De az, ami a valódi lényünk, ami az esszenciánk, az sosem hal meg. Nem tud. A tudat, aminek mindannyian része vagyunk, magában hordozza az eltávozott ember információit is, mert a kettő nem tud egymástól elkülönülni, ott már nem. Amíg itt élünk és a testünkkel azonosítjuk magunkat, azt gondoljuk, hogy elválasztható tőlünk a tudás, de igazából nem. Soha olyan közel nem éreztem magamat a bátyámhoz, mint a halála után és azóta is, amikor úgy gondolok rá, mint arra a csodás, bátor megtestesülésére a tudatnak, aki ezt a hihetetlenül fájdalmas, szenvedésekkel teli és gyötrelmesen nehéz életutat választotta magának. Minden halál és minden születés egy hatalmas energia felszabadulásával jár, amire ráhangolódva és annak hátán utazva nagyon messzire juthatunk el magunkon belül, ha nyitottak vagyunk erre. Nekem Levi halála adta azt az utolsó lökést, hogy rálássak a valóságra onnan, ahonnan minden látható lesz. Ezért mondom azt, hogy ez is minket szolgál. Az, hogy ki mikor hagyja itt ezt a földi életet, szintén egy sokkal nagyobb kép apró kis része, amibe nekünk, kicsi egóknak nem igazán van beleszólásunk. Az, aki a döntést meghozza arról, hogy mikor van itt az ideje, a mindenséggel összekapcsolódva teszi azt, rálátva a nagy mátrixra arról a “helyről”, ami földi elmével felfoghatatlan. Egyetlen dolgunk ezzel a döntéssel kapcsolatban az, hogy alázattal elfogadjuk és szeretettel elengedjük őt, mert hinnünk kell abban, hogy az ő esszenciája, aki a távozás mellett döntött, bölcsebb annál, amit mi ésszel meg tudunk érteni. Egyetlen sors rengeteg másikkal van összegabalyodva, kibogozhatatlanul, innen nézve átláthatatlanul. Nem fejtegetnünk kell a miérteket, hanem fejet hajtani a végtelen tudás előtt. A szeretetnek nincsenek határai, korlátai, dimenziói. Örökké szerethetjük azt is, aki már nincs velünk, csak a testét nem fogjuk tudni a továbbiakban érzékelni, de a teste úgysem ő volt, csak egy része az ő határtalan lényének. A lényege pedig mindig itt lesz és ha ráhangolódunk, érzékelhetjük őt.
Ha ennél egyszerűbben szeretnénk megfogalmazni, azt is mondhatjuk, hogy emléke mindig a szívünkben fog élni és bármikor felidézhetjük őt azokkal együtt, akik szintén szerették. Ha ő most itt lenne, egészen biztos, hogy nem azt kérné, hogy vörösre sírd a szemedet miatta, hanem inkább arra biztatna, hogy élvezd az életed minden egyes percét, hiszen ő már tökéletesen jól tudja, hogy mennyire rövid és milyen értékes. Higgy hát neki. Éld meg a gyászt, engedd ki azt, aminek ki kell jönnie. Sirasd meg, búcsúztasd el és ne sürgesd magadban ezt a folyamatot, legyél megértő és elfogadó magaddal. De ne adj teret az önsajnálatnak, vedd észre, ha önkínzó módon emlékszel éppen a halottadra, mert az senkit nem szolgál. Füleld le ezt is és fordítsd át figyelmedet a szeretetre, amit bármikor átélhetsz rá gondolva és a hálára, hogy életed része volt, ezzel is gyönyörűbbé és színesebbé téve számodra az itt töltött időt. A fájdalomban sohasem fogod őt megtalálni, mert az már nem része az ő létezésének. Egyedül a szeretetben lehettek újra együtt, így ha vele szeretnéd tölteni az ünnepedet, engedd, hogy a szeretet energiája töltsön be téged is és ha úgy belenézel a szívedbe, ő is ott lesz veled.
