2020.12.15.
Sokszor, sokan írnak különböző dolgokat a szerencse számlájára, de vajon igazuk van? Lehet, hogy ez is csak egy átverés, amivel egész egyszerűen azt szeretnénk megúszni, hogy el kelljen ismernünk: a sorsunk alakítása valójában a mi kezünkben van? Nézzük meg jobban, hogy is van ez.
Spoiler alert: szerencse nincs. Én legalábbis nem hiszek benne. Valójában amikor erre hivatkozunk, csak körmönfont módon mutogatunk éppen kifelé és hitetjük el magunkkal, hogy sajnos nincs ráhatásunk a dolgokra, azok csak történnek a maguk útján, mi pedig tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva ennek a megfoghatatlan, láthatatlan és bizonyíthatatlan erőnek, amit szerencsének hívunk. Az igazság azonban az, hogy az ember úgy van összerakva, hogy még mindig szívesebben hisz egy ilyen mesébe illő hatalom létezésében, mint hogy egyszerűen elfogadja: én alakítom a saját életemet. Hiszen abban a pillanatban, hogy ezt beismerem, el kell kezdenem felvállalni a felelősséget mindenért, amit létrehoztam, az viszont már egy kicsit sem kecsegtető, mivel a legtöbb ember valószínűleg nem merné állítani, hogy száz százalékig elégedett az életével és minden eredményére maradéktalanul büszke. Így a kifelé mutogatás még mindig jobb választásnak tűnik, hiszen ez a szerencse nevű valami soha a büdös életben nem fog elénk állni és közölni velünk, hogy „nem, nem én tehetek arról, hogy ez és ez a terved nem sikerült”. Bármit ráfoghatunk, soha senki nem fogja tudni megcáfolni azt.
Érdekes egyébként megfigyelni, hogy a szerencsében sokszor olyan emberek is vakon hisznek, akik az Isten szó hallatán azonnal kiütéseket növesztenek magukon, holott, ha a mi életünkre gyakorolt hatásáról beszélünk, nagyon leegyszerűsítve, valójában ugyanarról van szó. Kinevezünk egy felettünk-előttünk álló, láthatatlan hatalmat, aminek segítségével a terveink sikerülnek vagy annak hiányában elbuknak. Isten megsegít = szerencsém lesz. A lényeg, hogy se befolyásom nincs az eseményekre, se felelősségem azzal kapcsolatban, ami létrejött. Nagy bociszemekkel nézve, ártatlanul széttárhatom a kezeimet és kijelenthetem, hogy sajnos nem volt szerencsém, ezért nem sikerült, bezzeg a másik, na ő akkora mázlista, hogy neki aztán mindig minden összejön. Nem tehetek róla, ez már csak így van. Így felmentettem magam mindenféle felelősség alól és még okot is találtam rá, hogy elkezdjem gyűlölni a másikat, aki mellé valahogy mindig odaáll Fortuna. Mivel a boldogságunkat, elégedettségünket különböző külső tényezőktől tesszük függővé, nagyon fontos, hogy minden esetben kifelé nézzünk, hiszen ezzel tudjuk igazolni azt, hogy miért is nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Aztán szépen beletekeredünk ezekbe a negatív spirálokba, amikből egy idő után egyre nehezebb lesz kimászni.
A lényeg pedig pont az lenne, hogy befelé induljunk el. Egyszer és mindenkorra engedjük el végre annak a kezét, hogy a mi boldogságunk bármi mástól is függhet, mint saját magunktól. Vállaljuk fel, hogy kizárólag mi tudunk tenni azért, hogy változzon valami, mi tehetjük a lépéseket abba az irányba, ahonnan kinyílik az út, ami egy egészen másfajta élethez vezet. Nem kell hozzá szerencse, se isteni segítség, se szerető partner, se támogató család, se szófogadó gyerekek, se megértő főnök. Mi kellünk hozzá, egyedül. De ez hatalmas felelősség! Ettől először mindenki megrémül, mert miközben arra vágyakozunk, bárcsak mi alakíthatnánk a sorsunkat, rettegünk annak még csak a gondolatától is, hogy ez pontosan így van és nem is kell rá vágyakoznunk.
És itt jön be a képbe az a hatalmas tagadás a legtöbb embernél, ami aztán megakadályozza azt, hogy ráláthasson az igazságra: ugyan mi a francért teremtenék én magamnak ilyen nehézségeket, problémákat, gondokat, szörnyűségeket az életembe? Jogos. Egyetlen épelméjű ember sem kíván magának anyagi nehézségeket, sérült gyereket, bántalmazó partnert, érzelmileg elérhetetlen szülőket, gyógyíthatatlan vagy nagyon komoly betegséget, szakmai kudarcokat. Tudatosan. De a titok pont az, hogy mindezeket nem tudatosan teremtjük meg, és itt van a lényeg. Addig, amíg nem tanulunk meg rálátni a generációsan hozott, saját kis automatapilóta-jellegű érzelmi működésünkre, megváltoztatni sem tudjuk azt. Amíg egy helyzet vagy személy kapcsán benyomódik az a bizonyos gomb rajtunk és észrevétlenül lefut a régi, szokott program bennünk, addig újra és újra ugyanazok a dolgok fognak létrejönni az életünkben, mi pedig értetlenül állunk és lassan feladjuk az egészet, hiszen úgyis állandóan ugyanabba a kakiba lépünk bele. Nekem ebben nincs szerencsém, mondjuk, aztán lemondunk arról, amit pedig igazán szerettünk volna. Mindezt miért? Mert elhittük, hogy valami más irányítja az életünket azért, hogy megússzuk a felelősséget, de közben a fürdővízzel a gyereket is kiöntöttük, mert ezzel együtt lemondtunk arról is, hogy a saját kezünkbe vegyük a sorsunk alakulását. Minden éremnek két oldala van. A hatalom pedig felelősség. Vállaljuk a hatalmat és hajtsunk fejet a felelősség előtt, így mi lehetünk a szerencse a saját életünkben.
